2009. 10.08

Volt szerencsém (?) részt venni a magyar sportújságírók tápiószentmártoni találkozóján, pontosabban annak második napján. Ekkor beszélgettünk "a sportújságírás jövőjéről", amire pontosan 45 percet szántunk. Háromnegyed órát arra, hogy mi lesz velünk. Kicsit kevés, nem? Szívesen hozzászóltam volna, de az idő nem engedte, ezért most írom le - amolyan vitaindítóként - ezzel kapcsolatos gondolataimat. Két dolgot előre megígérek: hosszú lesz és sokak számára sértő is. Mindkettőért előre elnézést kérek.

Kezdjük az elején, a talán a legkellemetlenebbel. A magyar sportújságírók krémjét - ha egyáltalán van ilyen - a legkevésbé sem érdekli, mi történik a magyar sportújságírásban. A tápiószentmártoni gyűlés közönsége (Pajor-Gyulai Laci hősies erőfeszítései ellenére) inkább hasonlított egy nyugdíjas-találkozóra, semmint a magyar sportújságírókat reprezentáló társaságra. Persze a kor nem bűn - ezt egyre inkább önzésből is mondanom kell -, de az tény, hogy a szakma legfontosabb műhelyei többnyire bojkottálják ezeket az eseményeket. Hogy csak az írott sajtónál maradjak: a hat országos napilap rovatvezetői közül csak a Magyar Nemzeté volt jelen, a többséget egyetlen ember sem képviselte. Ha jól láttam, a Nemzeti Sporttól is csak ketten voltak, Pajor-Gyulai, mint házigazda, s Buzgó Józsi, mint kvázi előadó.
(Csak két, tényleg zárójeles megjegyzés: nézzétek végig a honlapon, kik kaptak a szövetségtől az elmúlt tíz évben kitüntetést! Országos - politikai vagy bulvár - napilapok munkatársai közül gyakorlatilag senki. És nézzétek végig a MSÚSZ elnökségének névsorát: kit, mit képviselnek ezek az emberek? Jó részük semmit. Védelmükben: a "fontos" orgánumok "fontos" emberei önként maradnak távol.)
Na, de akkor a fő témáról, a sportújságírás jövőjéről! Erről is még előzetesen egy történet. Elnök úr nemrégiben néhányunkkal leült egy kötetlen beszélgetésre - remélem, ennek kifecsegésével nem követek el indiszkréciót -, amelyen a szövetség problémáiról beszélgettünk. Nagyjából fél óra alatt jutottunk el odáig, hogy mi, akik ott vagyunk, milyen jó fejek, milyen remek, elkötelezett újságírók vagyunk, de bezzeg a fiatalok! Lusták és tehetségtelenek. Ez utóbbival nem vitatkozom, de ki kell mindenkit ábrándítanom: mi magunk is lusták és tehetségtelenek vagyunk.
Csak nem merünk belenézni a tükörbe.
Ugyanez a "tükörbe nézés hiánya" érzésem volt, amikor kollégáim a sportújságírás jövőjéről beszéltek. A problémákról még csak-csak szó esett, bár még ezeket is sikerrel kentük el. Nem akarom Buzgó Józsit rémisztgetni, de az ő példájánál maradva 2040-ben nem fog a slózin újságot olvasni, hacsak...
Itt egy régi, szovjet, de teljesen ide illő viccet hadd idézzek fel!
A mama fáradtan megy haza a tizedik emeleti panellakásba, s a lépcsőházban, a másodikon találkozik a fiával.
- Hova mész, Tolja? - kérdi tőle.
- Apa leküldött az újságoshoz. Azt mondta, neki vegyek egy Pravdát, neked egy Izvesztyiját, a nővéremnek egy Komszomolszkaja Pravdát, magamnak pedig egy Krakagyilt. Mama dühbe gurul, s hazaküldi a gyereket, mondván, tiszta pénzkidobás, majd hallgatják a rádiót. Kutyagol felfele tovább, s a nyolcadikon újból találkozik a fiával, aki lefele fut, de meg is magyarázza, miért.
- Apa azt mondta, neki vegyek egy Pravdát, a nővéremnek egy Komszomolszkaja Pravdát, magamnak egy Krakagyilt, Te pedig majd a rádióval törlöd ki a feneked.
Na, Józsi, ennyit a távlati vágyaidról.
Szóval meghallgattuk, hogy kit mi öl meg. Van, akit az internet fojtogat, van, akinek az adóforintokkal kell takarékoskodni, megint másokat pedig a gombaként szaporodó konkurencia. Arról egy büdös szó nem esett, hogy az adott körülmények között mi milyen teljesítménnyel rukkolunk elő, hogy minőségi munkával mennyire csökkenthetnénk a károkat. Pedig ez is kérdés. Sőt: talán ez a legfontosabb kérdés.
Na, erre válaszolom én azt, mint fent: lusták vagyunk és tehetségtelenek. Vagy kicsit finomabban: elképesztően keveset dolgozunk, s elképesztően korszerűtlenül. (Aki most erre azt mondja: Te, Szekeres, biztos, de én aztán nem, azoknak javaslom, nézzenek magukba, s gondolkodjanak el egy kicsit!)
Amerre nézek - ez nyilván elsősorban az írott sajtó, annak is csak egy része, de alighanem igaz a többi orgánumra is -, azt látom, időben is rendkívül keveset dolgozunk, s a munkahelyen eltöltött időnek is csak a töredékét töltjük érdemi munkával. Ami pedig kikerül a kezünk közül...
Hány olyan cikket, riportot tudunk emlékünkbe idézni, amikor a magyar sportújságírás valami érdemleges dolgot letett az asztalra. Mondjuk egy nagy visszhangot kiváltó oknyomozó anyagot, vagy egy leleplező cikket?
De ami ennél is rosszabb: nagyjából és egészében ugyanúgy csináljuk a lapot, mint tíz vagy húsz éve. Mondok egy jellemző példát. Az egyik politikai napilap kiküldte az egyébként tényleg jó tollú munkatársát egy világbajnokságra. A derék kolléga nap mint nap küldött tudósítást a helyszínről, egyetlen anyagában egyetlen olyan infó nem volt, amit addigra tévéből, rádióból, internetről nem tudott volna már mindenki. Mi több, a hétfői számban - a lap vasárnap nem jelenik meg - a szombati versenyekről is tudósított. 36 óra késéssel! A mai "rohanó világban"...
Ugyanebben a lapban - de nyugodtan állíthatnék pellengérre más szerkesztőségeket is - gyakran ostorozzák vitriolos publicisztikákban a lusta, érdemtelen, nagyképű sportolókat.
Kérdem én: ők, mi, mivel vagyunk jobbak? Megmondom: semmivel. Ennek a rovatnak a négy jól fizetett embere pontosan két rosszul fizetett gyakornok munkáját végzi el.
A mai sportújságírást többnyire három eszközzel űzik a kollégák: telefonnal (jobb esetben) és tévével, illetve a nettel. Leülünk a gépünk elé, s várjuk, hogy mások - jelen esetben a külföldi és hazai netes, tévés kollégák - elvégezzék a dolgunkat. Minek kimenni egy eseményre? Majd "levesszük" a tévéről vagy lekoppintjuk a netről. Gyakran még arra sem vesszük a fáradságot, hogy ellenőrizzük az infókat. Emlékeztek még a sanghaji atlétikai versenyre? A hírügynökség tévedésből azt adta ki, hogy Iszinbajeva világcsúcsot ugrott (pedig csak kísérletezett a rekordmagasságon), amit a teljes magyar sajtó átvett, kivéve a Nemzeti Sportot, mert - gondolom - Mátay kollegina elég ügybuzgó volt, hogy a verseny honlapját böngéssze, vagy a tévéközvetítést megnézze.
Minimális energiával akarjuk megúszni a munkát, s ennek egyenes következménye, hogy az olvasók (előbb vagy utóbb a hallgatók, nézők is) elfordulnak tőlünk. Igazuk van. Miért fizessenek azért, amit ingyen is megkapnak? Másodközlés, ráadásul rossz minőségben. Ti fizetnétek érte?
Elhihetitek, előbb-utóbb erre ráfizetünk.

Szekeres Tamás